életmód blog

Vidd haza!

Vidd haza!

A májusi Elle-ben olvastam egy elmékedést az irodalomról. Ennek kapcsán jutott eszembe, egyik kedvenc kortárs magyar írőnőm, Tóth Krisztina novelláskötetéről írt korábbi cikkem, ajánlóm…

Ha valaki olvasta Tóth Krisztina 2006-ban megjelent Vonalkód című novelláskötetét, mindenképpen olvassa el az idén kiadott Hazaviszlek, jó? címet viselő könyvet is! A karrierje elején inkább versírással és műfordítással foglalkozó írónőnek ma már prózai munkái is elismertek. Első verseskötete 1989-ben jelent meg, majd 2009-ig másik tizenkettő látott napvilágot, köztük egy gyerekverseket tartalmazó könyv is, és persze még számos műfordítás. Prózai munkája először 2004-ben került kiadásra Fény, viszony címmel, ezt követte 2006-ban a Vonalkód, és most 2009-ben a Hazaviszlek, jó?

A mostani gyűjteményben öt fejezetbe rendezve található ötven tárcanovella és publicisztika. Az egy fejezetben található művek így vagy úgy, de valahogy mindenképp összecsengenek. A szöveg érdekessége, hogy a mindenki előtt ismerős események, helyzetek mögé kalauzol bennünket Tóth Kriszta, s sokszor a hétköznapinak vélt szituáció sorsfordító eset lesz a történet végére. A Mámorban például egy férfiról olvashatunk, aki már túl van egy váláson, egy tönkrement cégen és egy tönkrement kapcsolaton, biztos benne, hogy vége az életének, rá már semmi nem vár, ám akkor felsejlik egy húsz évvel ezelőtti emlék, és rájön, talán mégis van remény… Az M, mint Magyarországgal végződő Szólánc pedig félelmetes és gyomorideget kiváltó, ám nagyon is valóságos, mindennapos esetet mesél el a mai Magyarországról, ami már sokakkal, sokszor megesett. A köteten átrágva magunkat találkozhatunk a játékosan, gúnyolódva spermának nevezett férfival, Oktogonon ücsörgő hajléktalanokkal, egy tejfogát a metrón elvesztő gyerekkel, s egy férfival is, akinek meghalt exfeleségét kell elhamvasztatnia.

A megérintő történeteken lehet sírni és nevetni egyaránt, az olvasó dönt. A második fele, azonban egyre inkább a sírásról szól, a halott háziállatokról szóló két történetben, az Űrkutyákban és sz Űrcicában, olyan érzékletesen írja le a szeretett háziállatok elvesztését, hogy az akaratlanul is végigéled összes eddig elpusztult kedvenced történetét. Hasonlóan megindító a két öreg hölgy meséje is, akik a temetőben találkoznak. Mint kiderül az egyik az özvegy feleség, a másik a(z) (özvegy) szerető. Bár érthető módon a feleség neheztel a harmadik félre, mégis kiérződik a sorok közül, hogy mennyire szerették mindketten ugyanazt a férfit, megható. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de a lényeg, hogy a novellák során olyan mindennapos események mélyebb tartalmán, mondanivalóján gondolkozhatunk el, amelyeken egyébként lehet, hogy soha nem méláznánk el. Sok történetben magunkra vagy a környezetünkre ismerhetünk, és így más megvilágításba kerülhetnek a régi vagy éppen aktuális események. Kitűnő olvasmány, mert a két-három oldalas novellák pont kitöltenek egy-két villamosmegállós utazást, így azoknak is szórakoztató lehet, akiknek nincs idejük hosszú regényeket olvasni a rohanó hétköznapokban, de nem is szeretnék silány minőségű írásokra pazarolni olvasással töltött értékes idejüket.

Magvető kiadó, 244 oldal, 2690 forint